Sajtófigyelő
Csáki Judit: Magyar hétvége - Bereményi, Szép Ernő, Radnóti (színház)
(...) Bálint András a Radnóti Színházban a Radnóti című estjében idézi Szép Ernő Lila ákác című regényének a zsidóságról szóló közismert (?) részletét, melyben Szép Ernő kifejti, hogy neki ugyan esze ágában se volt zsidónak lenni, s hogy ezzel is úgy kéne bánni, mint a katonasággal: mindenki vegye ki a részét belőle, legyen zsidó egy kis ideig... "Azonkívül, hogy ember", teszi hozzá.
Radnóti sem állt sorba saját zsidóságáért - viszont igazán erősen próbált megszabadulni tőle. Bálint András pedig már nem tekinti jellemző vonásnak a saját zsidóságát - csupa magyar ember, mondom én.
A jól szerkesztett estben a versek is otthon vannak, de elsősorban a szerző portréja látszik; mellette kortársak bukkannak fel, és mivel Bálint András a zsidóság-magyarság témájában saját példáiból is szemezget, még a jelen is képviseltetik. Újságcikkek, levelek - névvel és névtelenül -, naplók és versek mondják el, közvetlenül vagy éppen közvetve, hogy zsidóság tekintetében ki-ki csak önmagáról nyilvánítson véleményt. Olyat, amilyent akar - és tehesse ezt következmények nélkül.
Hanem a magyarság, az közös ügyünk. Itt van mindjárt ez a színházi hétvége: milyen kellemes volt, és milyen magyar.
MagyarNarancs, 2007. 04. 26.
A Radnóti Színház új előadásában, Bálint András Radnóti-estjében minden egyértelműen adja magát: a személyes tartalom, az ahhoz választott intim forma, a különös tér, a valódi kellékek, a zene.
- Miért pont most érezte fontosnak Radnótit elővenni?
- 1985-ben lettem a színház igazgatója. A következő év áprilisában tartottuk első itteni önálló estem bemutatóját, amelyet Radnóti akkor még nem publikált naplóiból állítottunk össze. Úgy gondolom, ahogyan a Nemzeti Színháznak kötelessége időről időre eljátszani a Bánk bánt vagy Az ember tragédiáját, úgy a Radnóti Színház is megemlékezhet húszévente a névadójáról.
- Azt az előadásszöveget mennyiben tekintette kiinduló pontnak?
- Nem volt kiindulási alap. Versekből alig van azonos, de néhány naplórészlet változatlanul megmaradt.
- Hogyan állt össze a műsor? A színlapon az áll: irodalmi tanácsadó Ferencz Győző. Mi volt az ő feladata?
- Amint a múlt évad véget ért, elkezdtem keresgélni, olvasni. Feljegyeztem a dátumot: június 10-től dolgoztam az anyagon. Győző Radnóti-monográfiája volt az egyik alapmű a szerkesztésben. Miben segített? Sokat beszélgettünk, verseket ajánlott. Az ő javaslatára került be például A félelmetes angyal, amely a megalázásra reflektáló öngyilkosság-vers. Felhívta a figyelmemet irodalmi összefüggésekre, amelyeket a szerkesztésnél figyelembe vettem. Így hangzik el a sárga csillag viseléséről szóló rendelet után a Zsivajgó pálmafán.
- Ennek a Radnóti-estnek két szereplője van: Radnóti Miklós és Bálint András. Számos saját történet elhangzik, amely nagyon kitárulkozóvá teszi. Ez a fajta önreflexió nem veszélyes?
- Gondolja, hogy az? Nézze, az ember beszél magáról, egy művész pedig mindig kiadja magát. Érdekes módon csupa ilyennel találkozom mostanában. Nemrég került kezembe egy kivándorló könyve, aki fényképek mentén ír magáról, hozzátartozóiról. Závada Pál Kulákprését újra kiadták, amelyben a családjának és falujának történetét írta meg. Jordán Tamás felújította József Attila-estjét, amelyet itt játszott nálunk valamikor, és abban ő is magáról beszél. Én jópár évvel ezelőtt kezdtem emlékeket gyűjteni a családomról, az őseimről. Valahogy bennünk van ez, talán kortünet. A mi életkorunké és a mai korszaké. Én nem titkolózni akarok, vagy a gyengeségeimet kendőzni. Szándékom szerint önkritikus vagyok magammal, és igyekszem körbeábrázolni a zsidónak lenni, katolikusnak lenni, magyarnak lenni témát. Ez a műsor egy színdarab, egy monodráma, amelynek azonban paradox módon mégis több szereplője van. Radnóti Miklós, a főszereplő, és Bálint András, a mellékszereplő. Ez egy szöveg, amely forrásait ha nézzük, talán 80% Radnóti, és 20% Szép Ernő, Vas István, Bálint György, Spiró György, Nádas Péter, és Bálint András.
- A Radnóti Színházban eddig kevés olyan előadás volt, amely nem hagyományosan kezelte a teret, ez az est viszont elég radikálisan változtat a színpad és a nézőtér viszonyán. Honnan az ötlet?
- A Deák Krisztina és Horesnyi Balázs segítségével kialakított tér központi gondolata az együttlét. A színpad kinyúlik a zsöllye első sorai fölé, a nézők itt teljesen körbeülnek és az erkélyen is vannak. Szándékom szerint kialakul egyfajta kommunikáció, együttgondolkodás közöttünk. Hagyományos értelemben vett díszlet sincs, a fénnyel játszunk, meg a zenével.
- Van az előadásnak célközönsége?
- A Radnóti Színháznak van egyfajta törzsközönsége, de nagyon szeretném, ha fiatalok is jönnének. Nem csupán azért, mert Radnóti középiskolai tananyag, hanem mert ez a generáció más, egészségesebb, nyitottabb világban él. Nem tudom, hogyan reagálnak majd a nézők. Két estén már kipróbáltam, és döbbenetes élmény volt, ahogyan a Nem tudhatom-at együtt mondták velem. Az, hogy valaki megdaloltatja a közönséget, közhely, de "megverseltetésről" még nem nagyon hallottam.
Szerző:
Papp Tímea, 2007. március 10.
Földes Anna: Radnóti a Radnótiban
Magam sem tudom, miért halogattam tavasztól mostanáig a Radnótival való újratalálkozást. Hiszen mióta versolvasó vagyok, zsigereimbe ivódtak Radnóti Miklós versei, könyvtáramban megkülönböztetett helyen, szinte műtárgyként őrzöm a Bori notesz elmosódott betűit rejtő 1970-es gyászfekete színű hasonmás kiadását. Bálint Andrást pedig – a Radnóti Színházban prezentált Radnóti-szertartás szerkesztőjét, előadóját – színigazgatóként, színészként, de főleg versmondóként Latinovits óta a legtöbbre becsülöm. De színházi életünk kínálata – akárki akármit mond – van olyan gazdag, hogy ami a bemutató hetében, hónapjában kimarad az újságíró naptárjából, könnyed elsikkadhat.
Ősszel azután a kezembe akadt a SZÍNHÁZ-ban közölt Radnóti-napló. Nem a poéta írása, hanem Bálint Andrásé, aki színháztörténeti krónikásként filológiai pontossággal, és leleplezetlen belső azonosulással nyomon követi saját, immáron második Radnóti-estjének születését, a költő életéből és életművéből létrehozott, de azt korrajzzá tágító személyes identitásdráma színpadra állítását. Abból értettem meg, hogy a Radnóti színház műsorán szereplő Radnóti nem „még egy" ismeretterjesztő és interpretáló szándékkal szerkesztett szavalóest, nem a versmondó magamutogató, gyönyörűséges produkciója, hanem az azonosulás és kirekesztettség személyes élményéből fakadó önvallomás.
Azt mondják, a fiatalok nem olvasnak, főleg nem verset, tegnapi klasszikusokat. Felvételizőktől tudom, hogy számos középiskolában Radnóti magyarból az utolsó érettségi tétel. Amire már tanárnak és diáknak is alig marad ideje. Ehhez képest szívet melengető öröm, hogy a Radnóti Színháznak az alkalomra átalakított zsúfolt nézőterén többségében olyan, egyetemista korú fiúkat és lányokat látok, akiknek már mindaz, ami a színpadon elhangzik, történelem. De amikor az előadó a Nem tudhatom… sorait recitálja, az alkotás spontaneitását és feszültségét egyszerre érzékeltető lélegzetvétel szünetében az ifjú nézők beleszólnak és szinte kisegítik az előadót, amikor előre mondják, hogy „hol lakott itt Vörösmarty Mihály" Mert tudják a tényt, és tudják a verset is. De nem ismerik, honnan is ismerhetnék az első, második és harmadik zsidó törvény szörnyű paragrafusait, nem ismerik a megkülönböztetés és kirekesztés kormányzati, sőt egyházi áldással fogalmazott igéit, a könyvmáglyára szánt művek zsidóként megbélyegzett magyar szerzőinek névsorát. Mindazt, amit Bálint András gondos filológiai munkával összegyűjtött, a színpad közepén kupacba hordott papírokból, sárguló újságokból, megőrzött levelekből, naplókból és fóliánsokból felolvas.
De a Radnóti-est mégsem rendhagyó történelemóra. Kortárs írók vallomása, visszaemlékezése, az előadó diákként, színészként megélt személyes és családi tapasztalat keservesen jelen idejűvé teszi a sorsok kérdőjeleit. Hogy mit jelent a gyűlölettel szembesülni, ateistaként hinni, zsidónak, magyarnak, művésznek lenni. A poklok poklában szerelmesnek lenni. Kirekesztve társakat befogadó közösséget keresni.
Ha kritikát írnék erről a felkavaró színházi estéről, dicsérném a szerkesztett szöveg arányosságát, a dramaturgiai építkezés fegyelmét, Deák Krisztina rendező leleményességét, ahogy az egy személyre szabott koreográfiával kitágítja a tíz négyzetméternél alig nagyobb játékteret. Természetesen tudom, hogy az agyongyűrt barna csomagolópapírba burkolt iratok, a tömegsírból előásott dokumentumok földre hányt kupaca csupán díszlet. De méltatni még ezt is nehéz, mert a látvány számomra maga a felkavaró valóság. Komor és reménytelen, annak ellenére, hogy sűrű szövetét minduntalan felhasítja, fénnyel festi a szavak reflektorfénye, a poézis. Radnóti Miklós elhalkuló bánattal és elemi indulattal tolmácsolt költészete. Az olvasva megdöbbentő, hallgatva gyönyörködtető, megrendítő versek sora. A Radnóti naplóból kiviláglik, hogy Bálint András számára eltitkolhatatlan fájdalom – sérelem? – a produkció viszonylagos visszhangtalansága. Kritikusként önkritikusan hozzátenném: méltatlan is, hogy nem írjuk le, csupa nagybetűvel: hozzá hasonló, az értelmezést is szolgáló zeneiséggel ma talán senki sem tud hexametert mondani. Hogy előadásában szinte újjászületik a Hetedik ecloga.
De a jegyzet a naplóhoz hasonlóan személyes műfaj. És nekem is meg kell vallanom, hogy a kikényszerített szenvedéstörténet egyes mozaikjai, a tények és szövegek felkavarta emlékek nyomán cserbenhagyott a bírálótól megkövetelt tárgyilagosság, és sokszor én is a könnyeimmel küszködtem, mint munka közben a szöveget próbáló Bálint András Legfeljebb én nem merem ezt olyan nyersen megfogalmazni, mint a művész, aki bevallja: „fojtogatott a bőgés."
A Nobel-díj után valahol azt olvastam, hogy egy vidéki városban minden érettségiző diák megkapta a Sorstalanságot ajándékba. Előadás után a Nagymező utcán bandukolva arra gondoltam, nem csak szép, de napjainkban célszerű is lenne, ha egy soron következő ünnepség költségkeretét arra fordítanák, hogy a magyar érettségi és a bankett között minden negyedikes, tizenkettedikes gimnazista megnézhetné, meghallgathatná Radnóti Miklós esetét. Ez az elkövetkező évekre talán nem csak emlék lenne számukra, de varázslat is.
Szép Szó 2007. október 27.
Zengő érc és pengő cimbalom
Critikai Lapok, 2010. február
Szász János a Boldogtalanok c. darabban mindössze mai érvényességet keres. Már ha egyáltalán keres valamit. Amit Látunk a Nagymező utcában, valójában csak a szokványos-divatos aktualizálásról, eldurvításról ad bizonyságot.
Antal Csaba csúf díszletében két dolog tűnik fel igazán. Az egyik, hogy a színházban hiányzó zsinórpadlás leszállt a színpadra. A színváltozást, a lakás és a munkahely megkülönböztetését szolgáló válaszfalak végig belógnak a színre, csak különböző magasságban. Ennél azonban sokkal nagyobb jelentősége van a jobboldalt elhelyezett, és a lakó-, illetve dolgozóhelységtől el nem választott fürdőszobának, amely ráadásul egy emeletnyivel feljebb meg is ismétlődik, nyilván, hogy tudjuk, valami lakótelepszerű, zsúfolt, nagyvárosi környezetben vagyunk. Ezt a vizes helyiséget alaposan ki is használják. Az előadás azzal kezdődik, hogy a Rózát játszó Petrik Andrea hosszan tusol teljesen meztelenül. Nem tisztálkodási, hanem feltehetőleg idegnyugtató célzattal. Eközben lepi meg özvegy Húberné. Később a Víg Vilmát játszó Wéber Kata is megmosdik, ugyancsak meglepve az öregasszonyt. Húber és Sirma pedig hangos csobogással vizel. S ha valakinek mégis kételyei maradnának, hogy mikor és hol vagyunk, azokat végképp eloszlatja, amikor Nemesváraljai Gyarmaky Róza üvöltő zenére vad vonaglásba kezd. Szűcs Edit ruhái természetesen ugyanezt, a mai divatborzalmat mutogatják.
Mindezzel csak egyetlen baj van, ami persze eleve kettő. Füst Milán szövege ugyanis két dolgot nem visel el. Sem azt, hogy száz évvel megfiatalítsák, sem azt, hogy több társadalmi és szellemi szinttel leszállítsák. Akiket a Radnóti Színpadán látunk, azokhoz nem illik ez a stílus, még úgy sem, hogy nyilvánvaló, a darab szereplői csak vágyódnak arra a szintre, amelyet beszédükkel megpróbálnak jelezni. Az előadás látványvilága sokkal elemibb nyomorúságot, sokkal egysíkúbb boldogtalanságot sugall, mint amiről a történet szól.
Az író szövege igényességet éreztet, még ha hőseik nem is képesek az igényeik szintjén élni. Az előadás minden külső jelzése az igénytelenségre utal. A rendezés pedig nem látszik tudomást venni szöveg és látványvilág, stílus és kor, cselekmény és tudatszint különbözőségéről, nem próbálja kihasználni a kettősséget, nem akar a kulturális szintek különbségének felmutatásával mondani valamit. A játék, a mozgás, a gesztikulálás, a mimika csak általában szól lefojtott, rejtett szenvedélyekről, szenvedésekről, nem beszél a sejthető bonyodalmakról, nem igyekszik felfejteni a gyanakvások, gyanúsítások komplikált hálózatát, nem törekszik megvilágítani a lelkek mélyében megbúvó sérelmeket, fájdalmakat, a tehetetlenségre kárhoztató kudarcokat.
A pillanatnyi, egyetlen helyzetből kibúvót adó reakciók mögül eltűnnek az életstratégiák, a megrögzött viselkedésminták. Mintha a főbb szereplők folyton csak hárítanának, céljaik nem is lennének. Holott ez csak Húberre, a jobb sorsra, nagyobb karrierre érdemes nyomdászra lehet igaz. Őt azonban Csányi Sándor inkább telhetetlen puhánynak, céltalanul tengő-lengő mai, kicsit túlkoros fiatalnak, mintsem súlyos lelki görcsöktől, családi, anyai örökségként kapott mentális terhektől gyötört felnőtt férfinak mutatja. Belső feszültségeiről főképp az tudósít, hogy az egyik papírfalat több menetben, módszeresen szétveri. Petrik Andrea Rózájából hiányzik az alattomosan céltudatos intrikus, aki a fiatalabb vetélytárs házhoz hozásával próbálja a férfit legalább részben megtartani, majd ennek sikertelenségét látva, végképp leszámolni vele. Ez a Róza feszülten, idegesen rögtönöz, görcsösen menekül. Wéber Kata Vilmája félszeg bájjal hányódik a számára átláthatatlan helyzetben, semmi köze ahhoz a tragédiához, amelyet pedig éppen az ő öngyilkossága teljesít be. Gazsó György az orvos szerepében értetlenül csodálkozó, részvéttel teli kívülálló, ami rendben is lenne, ha nem lenne majd húsz évvel idősebb egykori iskolatársánál, s főképp, ha ez legalább nem látszana. Schneider Zoltán bamba Sirmája véres hentesöltözékben és motoros szerelésben egyaránt csak a szövegétől idegen. Kováts Adél kissé elnyúzottan zárkózott Rózsijának mintha köze nem lenne anyjához és testvéréhez. Csomós Mari pedig úgy játssza el az öreg Húberné hazugságait, csalásait, önáltatásait és igazira játszott halálát, mintha valóban Füst Milán írta Boldogtalanok előadásában lenne.
Zappe László
Színház - Tárház - Füst Milán: Boldogtalanok
Különb-különb indokai lehetnek annak, ha egy színház éppen Füst Milán Boldogtalanokját mutatja be; de optimális esetben van köztük legalább egy, ami túlmutat azon, hogy egyik vagy másik szerepet egyik vagy másik színésznek "el kell játszania". Nem mintha az ilyesmi nem számítana, sőt; akad darab bőven, amelynél elég is. A Boldogtalanok nem ilyen, minden előadásában megfejtésre szorul maga a dráma.
Ez a megfejtés Szász János rendezésében a Radnóti Színházban úgy kezdődik, hogy egyből a mába katapultál a darab. Antal Csaba lepukkant lakótere a több szinten is pőrén mutatkozó szaniterekkel és a földre dobott matraccal együtt még bizonyos időtlenséget áraszt, de "fapados" berendezése, a kistévé, az erre-arra heverő sörösdobozok már a mába rántják, és ezt egyértelműsítik a jelmezek is, valamint egyik-másik szereplő folyamatos rágógumizása. A teret kék falak határolják, mintha papírból lennének: egy-egy erősebb ökölcsapás jókora lyukat üt rajtuk. Ezeknek a lyukaknak van aztán némi dramaturgiai szerepük is: előbb láttatják a színre tartó szereplőt, mint ahogy színre lép. A végére olyan lesz a fal, mint egy jóféle ementáli sajt: csupa lyuk.
A háttérben még Húber nyomdász munkahelye is fölsejlik - nota bene: a lakótér olykor át tud alakulni nyomdai helyiséggé -, de ez nem nagyon fontos; amiként a történet is kevésbé fontos ma, amikor mind szerelmi háromszögekkel, mind szerelmi gyilkosságokkal teli a padlás, még mínuszos hírt sem ér az ilyesmi, pláne, ha magát öli meg valaki.
A boldogtalanságnak - és végtére erről szól Füst Milán darabja - azonban változatos és virulens új formái keletkeztek ebben a múlt században, s ezek mind bele is férnek a szikár történetbe, és még inkább a figurákba. A figurák, a mind másképp boldogtalan ember: látnivalóan ez érdekelte Szász Jánost.
Húber nyomdásznak Csányi Sándor játékában például parányi örömöt sem okoz egy-egy újabb hódítás - alighanem olyasmi ez neki, mint a napi fölkelés: nemigen viszonyul hozzá az ember. Csányi szűkre szabott intonációjával (és olykor túl szűkre vett artikulációjával) még elvolnék valahogy; az egyhangúan kopogó mondatok közül így legalább kiharsan az az egy, ami az élettársához fűződő, roppantul bonyolult, roppantul kegyetlen és önző viszonyában mégiscsak alapvető: őt aztán nem adja senkinek, nem azért, mert annyira szereti, hanem mert Róza - ő maga. Húber Vilmossal ebben a fölfogásban az a legnagyobb baj, hogy ez, vagyis a viszony egyébként nemigen látszik; és nemcsak Rózával, hanem az anyjával, a nővérével, a fiatal szeretőjével sem mutat semmiféle kapcsolatot.
Hát jó: magába zárt boldogtalanságok tárháza is lehet Füst Milán darabja (hasonlót láttunk néhány éve Bodó Viktor rendezésében, csak ott evidensen be volt áldozva a darab ezért). A megannyi boldogtalanságnak - mindenkiének - nincsen most pókhálója, hogy abban vergődjön az egész kompánia, anyástul, doktorostul, hentesestül. Ebben az előadásban még az sem fűzi össze a szereplőket, hogy ki-ki oka a másik boldogtalanságának.
Nemesváraljai Gyarmaky Róza középen állva növeszti nagyra az ő saját boldogtalanságát. Petrik Andrea erős játéka nem hagy kétséget afelől, hogy ez a boldogtalanság pusztító, és nem csak önpusztító, mert ez a Róza a kezébe veszi a mások sorsát, ha már a sajátját nem tudja, és a Húberét még kevésbé. Petrik Andrea játéka eléggé szűkszavú, ami a Húberhez fűződő viszonyát illeti, miközben nagyon is bőbeszédű a saját állapotával kapcsolatban - míg a másik szeretőt, a Wéber Kata játszotta Vilmát szinte csak ez, a Húberhez való tapadás tartja össze (más kérdés, hogy Csányi Húberje erre sem felel).
A háromszög tehát annyira billeg, hogy szinte alig is jön létre. Erősek viszont a kívülről hozzájuk kapcsolódó szereplők - ugyan nem épp a kapcsolódásban: Húber nővére és anyja az előadás két legjobb alakítása.
Kováts Adél Rózsija már az első színrelépéskor oly forszírozottan viseli a párducmintás macskanadrágot és a fekete parókát, hogy látszik: nincs egyetlen közepesen kellemes pillanata a bőrében. Rebbenékeny gesztusai, ide-oda kapkodott pillantásai szinte szórják szanaszét a boldogtalanságot. Magány és kétségbeesés, ezek a pillérei.
És mintegy az ő párja - miközben mindenben kiáltó ellentéte - özvegy Húber Evermódné, akiben vaskos, masszív és zsigeri gonoszságot termett a szerencsétlenség; a lányán zsarnokoskodó anya fia életét és környezetét sem kíméli, és persze önmagát sem, hadd vesszen minden. Csomós Mari – akinek Gyarmaky Rózája máig feledhetetlen - csupa széttárt kézből, vállvonogatásból, csodálkozásból és szánakozásból építi föl ezt a súlyosan hazug és menthetetlenül boldogtalan asszonyt. Minden megjelenése egy-egy tornádó - nem is bír ellenállni neki senki. ' hal meg legelőbb.
És akkor van a boldogtalanok közönsége, csupa járulékos boldogtalan: Sirma hentes Schneider Zoltán alakításában vehemensen közönséges, egyszersmind közönségesen tehetetlen fickó - nő kéne neki, egyik vagy a másik. Gazsó György Beck doktora lekezelő modorával és feltűnő érzéketlenségével legalább a társadalmi fensőbbségét villogtatná, ha már éppúgy boldogtalan, mint a többi. Martin Márta tömbszerű parasztasszonya mélyen ismeri az életet és a boldogtalanság összes válfaját - őt aztán nem lehet megrendíteni.
Valahogy minket sem sikerült. Láttunk sok boldogtalan embert - ismerős ismeretlenek.
Csáki Judit
Csányi Sándor kihasználja a nőket
Nem biztos, hogy az utolsó sorból is hasonló élményt nyújt a Radnóti Színház Boldogtalanok című előadása, de a színpadtól egy méterre ülve hihetetlenül izgalmas volt a lepukkant szobakonyhában zajló sorstragédia. Alig tudtuk visszafogni magunkat, hogy ne álljunk föl, és keverjünk le egy hatalmasat a nőket tönkretevő Csányi Sándornak. Közelről láttuk Petrik Andrea őrült tekintetét és Kováts Adél bugyiját is. A darab után nem bírtunk magunkkal, és felhívtuk Petrik Andreát, hogy kiderítsük, mit érzett, amikor a csúcsjelenet közben kivonult a karzatról a fél közönség.
Már egy hónappal ezelőtt áradozott Csányi Sándor, hogy mennyire jó lesz a Boldogtalanok, plusz tudtuk még, hogy az új tehetség, Petrik Andrea játssza a női főszerepet, és Szász János rendezi őket. Ugyan olvastunk pár riasztó kritikát és fórumbejegyzést a december végén bemutatott előadásról, de ez nem tántorított el minket. Szerencsére. A színen pisil Csányi Sándor és zuhanyozik Petrik Andrea, de nem emiatt lesz jó a Radnóti decemberben bemutatott új előadása. Mire szétütik a falat és lóbálják a májat, már meg lettünk győzve.
Egy férfi együtt él két fiatal nővel, az egyiktől gyereke is van, a másiktól csak lesz. Lakásuk csak egy szoba, matracokon élnek, a vécével és zuhannyal egy légtérben. A férfi (Csányi Sándor) egy igazi tahó: csajozik és viszi a pénzt; a nő (Petrik Andrea) saját gyerekénél jobban imádja a férfit, akitől az van. Betegesen szerelmes: ahelyett, hogy faképnél hagyná a pasit, vagy tönkretenné, elkeseredett csapdát állít neki, amibe végül maga sétál bele. A másik nő (Wéber Kata) csupán butuska: naivan asszisztál a pár héjanászához.
Petrik Andrea fiatal, de nem véletlenül kapta meg a szerepet. Ő az új őrült a színházban, úgy tud nézni, hogy borsódzik a hátunk. Lezserül zuhanyzik a nyitójelenetben, volt ő már hosszabb ideig is meztelenül a színpadon. Mindenki hihetően jeleníti meg azt a lecsúszott figurát, ami éppen neki jutott, Csányi Sándor főleg az anyjával (Csomós Mari) való beszélgetésekben nagyon találó, pontosan ilyen cinikusan mondja a kiégett ember az anyjára, hogy "Komédiás". Wéber Kata pedig a végén tud annyira buta és csodálkozó lenni, mint amilyennek Vilmának kell lennie.
Cseppet sem meglepő, hogy Dömötör Tamás ugyanezt a drámát egy három évvel ezelőtti szombathelyi színházi előadásban egy elképzelt mai kibeszélő show stúdiójába helyezte át (az előadás alapján készült film a versenyfilmek között fog indulni az idei Szemlén Czukor-show címmel). A Radnóti előadása más, de innen érthető meg az egész: a Boldogtalanok sztorija egy az egyben Mónika-show. A 96 éve íródott darab szereplői ma is élnek és ugyanazokba a kisstílű és zavaros bonyodalmakba csúsznak bele, csak mazsolaszőlő helyett legfeljebb most Raffaellót vesznek. Füst Milán maga is az életből leste el a szörnyülködést keltő sztorit, az esetet megírta az újság (az Est) Két leány, egy legény címmel.
Szász János szándékosan két időben játszatja a darabot: Füst Milán drámájának idejét hangsúlyos nyelvi archaizmusok őrzik ("Ó be jó lenne" stb.), de a mai kellékek (ezerforintos bankjegyek), a díszlet (számítógépes nyomda és Photoshop), a ruhák (csípőre csúszó farmer) meg maivá teszik a történetet, a kettő együtt azt sugallja, hogy a történet és a szereplők időtlenek. Régen is voltak, ma is vannak. Rágógumiznak, söröznek, böfögnek, matracon élnek, összevissza párosodnak, és közönségesek, de még ha tragédiájuk borzaszt is, azért még tragédia. A Mónika-show effekt beindul: szörnyülködünk; de közben nem tudjuk levenni a szemünket a színen zajló pszichológiai esettanulmányról.
A díszlet (Antal Csaba) egyszerű, de ennél több nem is kell a lecsúszottság érzékeltetésére. Ahogy a szereplők aktívan használják a pici teret - mosakodnak, vizelnek, dohányoznak és esznek - annál jobban semmi nem mutatja be a szociokulturális közeget, amiben élnek. Filmszerűvé teszi a színházi élményt a sok zene és hanghatás, ami annyira természetesen hozzászervesül a történethez, hogy alig lehet észrevenni, hogy valami más, mint máskor szokott lenni. Viszont egész végig találgattuk, minek kell a színpad fölött lebegő vizesblokk.
Dömötör Ági
Kinek higgyek?
Valóban boldogtalanok. De tudjuk-e igazán sajnálni azt a férfit, aki önző önsajnálatával öngyilkosságba kergeti a saját anyját? No és egy olyan nőt, aki kiábrándultságában odáig jut, hogy képes barátját „megosztani” egy naiv lánnyal, akiben aztán akkora lelkiismeret-furdalást kelt, hogy az szintén a halálba menekül? Nyomasztó és bizarr a dráma világa, ami igazán azért rémisztő, mert szereplői naponta jönnek szembe velünk az utcán.
Füst Milán történetének cselekménye nem túl mozgalmas. Megismerjük Húber Vilmos nyomdavezető és barátnője Róza mindenapjait. Nem a megszokott szerelmi idill ez: Húber folyamatosan csalja Rózát, aki viszont ezt bőszen tűri, még úgy is, hogy a lakást ő bérli, Húbert bármikor kitehetné. Azzal akarja barátját megleckéztetni, hogy odahívja magához egyik barátnőjét, Vilmát (akivel többek közt megcsalja a nyomdász), hogy lakjon együtt velük. Van egy kétéves gyerekük, akit kiadtak nevelni, mert (legalábbis szerintük) nem tudnák eltartani. Megjelenik még Húber anyja is, akit saját bevallása szerint süketsége miatt tettek ki állásából, bár érdekes módon tökéletesen hall. Lánya elől, aki veri, menekül. Fiától koldul, az viszont mindig elhajtja. Feltűnik még a hentes főbérlője is, aki el akarja csábítani Rózát, valamint egy orvos, Húber régi iskolatársa, aki próbálja oldani a feszültséget.
Bizonytalan, félelmetes világ jelenik meg a színpadon. Eleinte szánjuk a szereplőket sorsuk miatt, azonban fokozatosan belátjuk, hogy itt mindenki hallatlanul önző, mindig mást okol saját nyomoráért. Egy pillanatig sem jut eszükbe, hogy valamiben ők is hibásak lehetnek. Ezzel azonban hitelét veszti a szenvedés, mindenki antihős. Még ha vannak is pozitív tulajdonságaik, a nagy forgatagban, manipulációban azok is elsikkadnak: egyik karakter sem biztos pont, amibe kapaszkodni lehetne.
A kettős viszonyulás egyik legjobb példája Húber anyjának figurája. Csomós Mari kiemelkedő alakítása tökéletesen el tudja érni, hogy egyik pillanatban szerencsétlen, szánandó öregasszonyt, a másikban intrikus vén banyát lássunk benne. Csányi Sándor nyomdásza ezzel szemben egy gyermekkori traumái miatt önteltségbe menekült, megkeseredett izgalmas karakter helyett már-már halvány mellékszereplővé egyszerűsödik. A szerep gyakorlatilag a megtanult szöveg felmondásával van megoldva. Petrik Andrea Róza szerepében kifejezetten jól hozza a megalázott, elidegenült anya figuráját, aki minden kudarc ellenére fanatikusan szereti és bármit képes megtenni szerelméért. Néha azonban kissé talán túlizgulja szerepét, nagyon akarja, hogy jó legyen, és (talán) ettől néhol erőltetetté válik. Wéber Kata, Schneider Zoltán, Gazsó György, Kováts Adél, Martin Márta, Somody Kálmán és Klem Viktor korrekten megoldják feladatukat.
Díszlet és szöveg között ellentét feszül, hisz az elhangzó mondatok korabeliek (persze ez csak egy-két szófordulatban érzékelhető, de a nyelvhasználat tagadhatatlanul XX. század eleji), azonban a jelmezek, díszletek mai környezetet próbálnak imitálni. Ennek oka valószínű a dráma aktualitását kiemelő szándék, ám ez e nélkül is érezhető lenne. A befogadás szempontjából lényegtelen, felesleges elem még a kezdő képben Petrik Andrea meztelensége, illetve az, hogy a férfiak időről időre egy-egy dialógus közben könnyítenek magukon a vécén. Ezek az elemek benne vannak az előadásban, mert bele lehet tenni, de funkciójuk nem igazán lelhető.
A hibák ellenére az előadást nem kell kárhoztatni. Aki ugyanis elmegy megnézni, az egy-egy jobban kidolgozott karakter vagy jelenet segítségével talán megérezheti, mire is lehetünk (mi egytől egyig potenciálisan) képesek elidegenült, gépies világunkban, ha nem figyelünk oda, legalább egy kicsit.
►Éles Gergely
