Hoppá!

Élet és irodalom, 2011. január 14.

Már az is bravúr, ahogy a tervező Horgas Péter és a rendező Valló Péter a Radnóti Színház minden tekintetben hendikepes, apró színpadára pászítja Iszaak Babel Alkonyának világát, azt a színekkel, ízekkel, temperamentummal és varázsos életességgel teli etnikai káoszt, amely a száz évvel ezelőtti tengerparti Odesszát (oroszosan Ogyesszát), ukránok, oroszok, görögök, zsidók mindennapi együttélését jellemezte. Nem lehetett ezt naturálisan megoldani, csakis stilizáltan: szcenikai zegzugokkal, csálé vonalakkal, elrajzolt tárgyakkal, elnyújtott romboidok, mint kubisztikus fényforrások különböző színeivel, mondhatjuk, chagallos szürrealizmussal, továbbá a zajokat fölerősítő hangkulisszákkal és lélektaniság helyett gesztikus színjátszással. Benedek Mari, elszakadva a sterilitástól, csodásan fantáziált és mégis valóságközeli ruhákat tervezett. A pompásan proporcionált térbe még egy „orchestra pit" is belefért, amelyben a remek Vodku zenekar játssza a miliő és saját specialitásait, az odesszai zsidó klezmerből és orosz alvilági dalokból összefont édes-vidám „csasztuskákat". „Hoppá!", énekelhetjük velük, ez valami multikulturális izé. Az bizony, és a javából.

Amiről szó van, az inkább életképsorozat, mint cselekmény - Babel az Odesszai történetek epizódjait szőtte drámává -, eljegyzés, kocsmázás, zsibvásár, ima a zsinagógában (a zsolozsma örve alatt folytatott üzleti megbeszélés egyike a legjobb jeleneteknek), s ezt az előadás vásott humorral, groteszk iróniával és a rendelkezésre álló tér maximális kihasználásával jeleníti meg. A központi figura a fuvaros-vállalkozó Mendel Krik, nagytermészetű és nagyhatalmú ember, amolyan korai keresztapa típus, családfő, zsarnok és nőfaló, akit Cserhalmi György régi nagyságára emlékeztetően, összefogottan, robusztus, de lefojtott erővel játszik, szinte látszik rajta, amit Babel ír, hogy „ördögbőrből varrták, az ördögbőr varrásait pedig nyersvasból sodorták". A fiai aztán annak rendje és módja szerint föllázadnak ellene, amikor elérkezettnek látják az időt, hogy átvegyék a hatalmat a család és a közösség felett. A kisebbik, Ljovka inkább csak szájaló piperkőc, őt Klem Viktor alakítja a karakternek megfelelő sima modorral, a nagyobbik, Benya viszont igazi ütős gengszter, s a jelzőt szó szerint kell érteni, mert úgy üti le cicózás nélkül, egyetlen mozdulattal az apját, hogy az belerokkanjon. Csányi Sándor agyatlan bunkót játszik hatásosan, érzelmek és gondolatok nélküli hideg senkiházit, akinek a rezzenéstelen erőszak a szexepilje. Megnövesztett fülvakaró kisujjkörmével, gyümölcsjoghurt zakójában maga az ízléstelen és stílustalan parvenü, akiből már hiányzik az apák borzongató nagysága. Persze hogy koronát visel a végén, és jogart tart a kezében, hiszen Babelnál Királynak nevezi mindenki, miért dugdosná a rablott holmit, amivel megvásárolják a szolgálatait, különben is minden hatalomittas bunkó koronát képzel a fejére. Kettős értelmű jóslat van a rebegő rabbi végső szózatában - Koós Olga alakítja a fegyelmezetlenül hallgatott vénséges tekintélyt, s ebben van valami szükségszerűen tragikomikus -, amikor azt mondja, el kell érni, hogy a szombat szombat legyen. Mert el lehet ezt érni belső meggyőződésből és külső erőszakból egyaránt.

Jó Bálint András, mint példabeszédeket tartó bölcs-balga templomszolga, Wéber Kata, mint hisztis menyasszony, Csomós Mari, mint Mendel perlekedő-lamentáló felesége, Csankó Zoltán, mint akkurátus vőlegény, Martin Márta, mint kofa, Szombathy Gyula, mint pénzember - és mindenki más, mert értik, miről van szó. Mi is értjük, fölösleges lett volna a szájunkba rágni, elég kilépnünk a színházból. „Mert mi tegnap csatát nyertünk, s ma már új rendet teremtünk", mondja a Hoppá-dal.