2011. február 14. NÉPSZAVA

Igazságnak álcázott gazság

Elképesztő forgatag van a Radnóti Színpadán. Igazi élet tobzódik. Nagytermészetű férfi, kisstílű gazfickó, szajha, ügyeskedő kereskedő ugyanúgy látható a deszkákon. Utcán, zsinagógában, kocsmában egyaránt folyik az élénk disputa, az üzletelés, a vitatkozás, a lerészegedés, a veszekedés, az áskálódás, az ádáz harc a létezésért.

Iszaak Babel Alkony című, 1927-ben írt, az Odesszai történetek novellafüzére alapján született darabját Valló Péter rendezte, aki miközben Horgas Péter díszlettervező segítségével igencsak kitágíttatja a kis színpad terét, gyorsan mozgatható falakkal csaknem hodályt varázsol a szűkösségből. És még tele is zsúfolja szereplőkkel a színpadot. Több mint húsz színész, és olykor a Vodku Zenekar tagjai "garázdálkodnak" a deszkákon, csaknem tömeghatást keltve, érzékeltetve egy város lüktetését.

Odessza annak idején afféle népek kohója volt, nagy létszámú zsidó lakossággal, de oroszokkal, ukránokkal, törökökkel, görögökkel egyaránt. Benedek Mari jelmeztervező is hathatósan segít ennek a sokszínűségnek a megjelenítésében. Zajlik a tengerparti nyüzsgés, a legális és a feketekereskedelem, a mutyizás, a kisstílűség, a veszélyes vagánykodás, a gyűlölködés. Furcsa, különös figurák, egymástól mentalitásban, életmódban igencsak eltérő alakok vonulnak föl, és persze ütköznek egymással.

Az előadás jól érzékelteti ezt a feszültségekkel teli, de lüktető világot. Nyers, vad erő, gyilkos indulat keveredik költészettel, sőt a jelenetek megkomponáltsága, mozgalmassága már-már festői, megigéző és mégis sok a durvaság. Az ellentétek előadása ez, vaskos, akár fekete humor keveredik kifinomult szellemességgel, és gyomorszorító tragikummal, ordító hangosság közepette teremtődnek lúdbőröztető csendek, szemléletes, érzékien eleven tablókép kerül a deszkákra. Mindezt meglehetősen jól szolgálja Morcsányi Géza új, láttató erővel bíró fordítása.
Valló, ahogy annak idején Gogol Háztűznéző című vitriolos komédiájának esetében is, eltalál egy olyan ábrázolásmódot, amelynek segítségével már-már rikító színekkel fest, néhány vonással jellemez egy-egy figurát, de mégsem elidegenítő karikatúrákat, nem csupán típusokat formáz, hanem egyéni vonásokkal rendelkező embereket teremt.

Ilyen abszolút egyéni vonásokkal bír a darab főhőse, Mendel Krik, teherfuvarozó, akit Cserhalmi György játszik, hosszabb kihagyás után a Radnóti Színházba szerencsésen visszatérve. Önfejű, banditizmusba csúszó üzletelő, családi diktátor, állandósult akarnok, élethabzsoló kujon, a pia és a nő barátja, sötét üzelmek leleményes végrehajtója. Cserhalmi kibírhatatlan basáskodót játszik, miközben formátumosságában van valami vonzó, temérdek pitiáner fickó között egy valaki. Hasonlatos a gengszter filmekből ismert keresztapához, aki minden hatalmat egy kézben összpontosít, a saját környezetében abszolút teljhatalmú kiskirály. De Cserhalmi sajátos, odesszai keresztapája már sebezhető, hatvankét éves kora túlzott súllyal nehezedik a vállára, miközben még abszolút szálfa termete, energiája, félelmet kiváltó tekintélye nagyon is meghatározza az emberek hozzá való viszonyát.

De a magukat mellette elnyomottnak érző fiai megorrontják, hogy már megrendíthető a hatalma, kicsit, ha alig észrevehetően is, de megingott, és ezt, ha kellően résen vannak, ki lehet használni. Csányi Sándor adja a nagyobbik, magabiztosabb fiút, aki apját ledöntve a képzeletbeli trónról, tökéletesen alkalmas lehet az ő eddigi, pénzéhes rémuralmának átvételére, galádabb módon való továbbvitelére. Csányi fifikás, de brutális fickónak játssza. Ahogy a többiek előtt is kést szorít teljesen gátlás nélkül, hidegvérűen, bárki torkához, és rideg, szárazon kiszámított szavakkal halálosan megfenyegeti, és közben látszik rajta, hogy annyi lenne számára a torok elnyisszantása, mint másnak egy légy agyoncsapása, az hátborzongató. Ennek a Benya nevű, hatalmasra nőtt önbizalmú ipsének sikerült magában visszafejlesztenie az érzelmeket, száműzetésbe kergetnie a lelkét, és csúcsformába hoznia kegyetlenül számító agyát. Ő a modernkor embere, aki meghallotta a rossz idők szirénszavát, pontosan tudja, hogy övé a jövő, és ennek érdekében, kiismerve a körülötte lévők természetrajzát, furmányos ésszel, a tettlegességtől csöppet sem visszariadva keresztülgázol akár magán az istenen is.

Ljovka, a kisebbik fiú Klem Viktor alakításában a famulusa, tanítványa, fegyverhordozója, szolgája. Testvéri érzelmekről, szeretetről ne nagyon beszéljünk, mert ilyesmi ebben a zűrzavaros világban már nem különösebben létezik, érdekek vannak, a cselekedetek belátható haszna a fontos, ennek rendelődnek alá a kapcsolatok. Csomós Mari valamit érzékeltet abból, hogy Krik felesége valaha tán még szerette az urát. De az már az antivilágban volt. Ahogy éjszaka felül a közös ágyukban, és hosszadalmas, kellemetlenül sipítozó, önsajnálattal teli monológba kezd, nem izgatva magát, hogy fölzavarja álmából a férjét, az szemléletesen mutatja, hogy túlcsorduló érzelem már nincs a két ember között, csupán a megszokás és a haszonközösség tartja őket össze.

Egy ember akad az egész forgatagban, a templomszolga, aki próbál túllépni a mai kocsmán, igyekszik hinteni az igét, őrizni a hagyományokat, iparkodik valamiféle kultúrát, lelki tisztaságot képviselni. Bálint András remek a szerepben, eljátssza az ügybuzgalmat, de közben azt is, hogy rá kell jönnie, tökéletesen hiábavaló, amit csinál, már a kisfiú, akinek magyarázni akarja a Tórát, sem figyel rá, papolhat ő magasztos eszmékről még meghunyászkodva is, rá se hederítenek.

Az egyik legjobb jelenet a zsinagógában zajlik, ahol már mindenki csak mímeli az elmélyedést, de közben hatalmas buzgalommal aktualitásokról beszél, és pillanatok alatt fölborítható a látszatrend, ugyanúgy áll a purparlé, mintha kofák veszekednének a piacon. De valahogy még ebben is van költészet, mert Babel, aki Sztálin áldozataként rútul végezte, és akár ebben a történetben is megjövendölte, hogy ember embernek mily elaljasultan farkasa, veszett jó író volt, és mindent megemelt, miközben nagyon is szemléletesen mutatta be az alpári valóságot.
Ebben az esetben azt is, hogy menthetetlenül jönnek az új undokok, a türelmetlen generációváltók, hatalomra csörtetők, akik apjukat is képesek annyira fejbe kólintani előre megfontolt, megideologizált szándékkal, de azért kellően gyűlölködve is, hogy csak a véletlenen múlik, hogy nem hal bele. És utána még meg is alázzák. Nem engedik elvonulva pihenni, gyógyulni. Benya, a fia előparancsolja, közszemlére teszi megnyomorodottságát, kiszolgáltatottságát, hogy annál inkább kidülleszthesse mellét, büszkén illusztrálhassa, most már aztán tényleg ő lett a legtökösebb kakas a szemétdombon. Fenyegető ez a jelenet, bélyegként belénk égeti, hogy ez vár ránk, az eddigieknél kisebb stílű, beképzelt kakaskodók uralma.

Az orosz klezmerben igencsak jártas Vodkunak, amely lassan a Radnóti Színház házi zenekarának is számít, annyi produkcióban működött már közre, egyáltalán nem kísérőként, hanem markánsan, fajsúlyosan, találó szövegei is vannak. Az egyik versszak hátborzongatóan passzol ahhoz, amit ez a borús végkifejlet jelez. "Hoppá/Hoppá! A föld alól bújtunk elő / Hoppá! A fegyverünk a nyers erő. / Nekünk a törvény fonnyadt alma, rajtunk nincs hatalma, / Mert mi tegnap csatát nyertünk, s ma már új rendet teremtünk, / És holnapra a város itt hever a lábaink előtt."

És bizony legeslegvégül még a vénséges rabbi, akit Somody Kálmán ad, hadarósan, mégis levegő után kapkodva, reszketegen lihegősen, is azon dilemmázik, hogy nem biztos, hogy nem jobb behódolni az új igazságnak tartott gazságnak. Hiszen valahogy létezni, élni kell. Nem úgy beveretni a fejünket, mint Krik, hogy cselekvésképtelenné váljunk. De közben az egész előadás csaknem kétségbeesett segélykiáltásként arra figyelmeztet, hogy ne tovább, ez a lidérces káosszal teli út zsákutca. Az utolsó esélyek eljátszása. Szerencsére azonban ezt a produkció nem plakátszerűen mondja, hanem eleven, gazdag humorú és gazdag tragikumú, élvezetes játékkal.

Bóta Gábor / Népszava