García Lorca művészetében központi helyet foglal el a „duende” fogalma, amely titkot, belső erőt, átvitt értelemben ihletet, elragadtatást jelent. A duende mindazt magában foglalja, ami az ész számára megfoghatatlan, csupán a lélek, az ösztönök, az érzékek és érzések útján befogadható és átélhető. A föld szellemének fekete hangját jelenti az ősi hagyományok szerint. Itt minden szónak halál a fedezete. Ezt a hangot próbálta előhívni, megszólaltatni és élővé varázsolni műveiben:

„A duende erő, nem pedig cselekvés; harc, és nem gondolkodás. (…) Ez a titokzatos erő, amit mindenki érez, de egyetlen filozófus sem tud megmagyarázni, végső soron a föld szelleme. (…) Néhány évvel ezelőtt egy Jérez de la Fronterában tartott táncversenyen az első díjat egy nyolcvanéves öregasszony vitte el gyönyörű nők és vízsugár derekú leányok előtt csupán azzal, hogy felemelte karját, felvetette fejét, és toppantott egyet a deszkán. De a múzsák és angyalok ott megjelent gyülekezetében, a forma és a mosolyok szépsége közepette győznie kellett, és győzött is ez a haldokló duende, amely már a földön vonszolta végig rozsdás késekből vert szárnyait.”

García Lorca: A hűtlen menyecske

(részlet)

S még a vízhez is kivittem!

Nem mondta, hogy ura is van,

asszony volt, de szűznek hittem.

Szent Jakabkor, éjjel történt.

Nem szerelem volt, csak illem

s kötelesség. Tücskök gyúltak,

lámpák húnytak el szelíden.

Én meg ott a szélső háznál

alvó mellét megérintem,

s íme, tömzsi jácint-melle

hozzám bukik át az ingen.

Keményített alsószoknya

ropog, sikolt füleimbe,

tíz kés mintha feszes selymet

hasogatna, szétrepítne.

Nőttek a fák óriásra,

ezüstjüket elveszítve.

Túl a folyón láthatár sincs,

ebcsaholás csak a híre.

Nagy László fordítása