Mátrai Ágoston a Külügyminisztérium protokollfőnöke, karrierje töretlenül ível fölfelé. Esténként szebbnél szebb nőkkel múlatja az idejét, hétvégenként squashol vagy éppen kiállítás-megnyitón smúzol a vasalt inges haverokkal, mikor mit diktál a budai trend. Mostanra mindent elért, ami egy negyvenhez közeledő férfit boldoggá tehet – már ha a boldogság egyenlő a kielégítő társadalmi pozícióval és a színes társasági élettel. Vajon egyenlő? – ötlik fel hősünkben. „Köszönöm kérdésed, az ünnepek kellemesen teltek… De utálom azt a szót, hogy kellemes!” – kiált fel Ágoston. Önkéntelen kifakadását tekinthetjük akár a darab tételmondatának is. Hősünk ráunva a „kellemes” életre, egyszer csak útnak indul (nem fizikai, hanem mentális értelemben), hogy megfejtse a valódi, nem csak látszatboldogságokat kínáló élet titkát.

„Az emberélet útjának felén egy nagy sötétlő erdőbe jutottam, mivel az igaz útat nem lelém” – mondja Dante hőse, mielőtt útnak indul a pokolba, hogy a purgatóriumon át eljusson a paradicsomba. Ágoston is leereszkedik a pokolba, útját üres protokollvacsorák, még üresebb egyéjszakás kalandok, körúti sörözések, brüsszeli és New York-i fogadások szegélyezik. Hiába azonban minden erőfeszítése, a helyzet csak tovább bonyolódik, és egyre nyilvánvalóbb lesz számára, hogy „a Nap túl van az Óperencián”…

Térey János, akinek egy korábbi munkája, az Asztalizene 2007-ben debütált sikerrel a Radnóti Színház színpadán, a teátrum felkérésére dramatizálta 2010-ben megjelent verses regényét, a Protokollt. E színmű világa az Asztalizenééhez hasonlatos, egyes karaktereket név szerint is átemel a szerző, ám ezúttal egyetlen ember sorsának alakulását követi végig, az ő nézőpontjából láttatja a többieket.

Ágoston (Fekete Ernő) mindennapjainak szereplői között találjuk a nőcsábász sebészt (Adorjáni Bálint), a külügyminisztert (Gazsó György), a felkapaszkodó osztályvezető-helyettest (Csányi Sándor), a minisztériumi titkárnőt (Martin Márta), az öntelt színikritikust (Szervét Tibor), a boldog családapát (Schneider Zoltán), az elvált művészettörténészt (Szávai Viktória), az öregedő színésznőt (Csomós Mari), a nyugdíjas klasszika-filológust (Lukáts Andor), a parlamenti gyorsírónőt (Wéber Kata) és a teniszcsillagot (Sárközi-Nagy Ilona): anyát, nagybácsit, unokatestvért, barátot, szomszédot, főnököt, beosztottat, vetélytársat, segítőt, szerelmet és szeretőt. A főhős általuk, velük, ellenük igyekszik meghatározni önmagát, ám vállalkozása nem hozza meg a várt sikert. Végül nem lesz boldogabb, mint útja kezdetén, csupán egy újabb „kellemes” lehetőséghez jut. Félmegoldás ez is, de legalább félig az. Mert ne feledjük, emberek vagyunk, a héroszok ideje leáldozott. Ágoston mégis hőssé lesz azáltal, hogy ő legalább megpróbált a lehetőségekhez képest más lenni. Korunk hőse ő: kicsit lázadó, kicsit talpnyaló, kicsit erős, kicsit puhány, de a miénk.

Térey ezúttal is a tőle megszokott éleslátással és bravúros nyelvi leleménnyel vezet be minket a kis magyar valóságba: társadalmunk jól ismert szereplőit és hétköznapjaink tipikusnak mondható jelenségeit villantja föl előttünk, formálja egyedivé az általánost, és általánossá az egyedit. Miként korábbi műveivel, most is tükröt tart elénk. Líraivá teszi azt, ami profán, s ezáltal életünkben, a minket körülvevő valóságban mint műalkotásban gyönyörködhetünk.