NÉPSZAVA ONLINE                                                                                  2012. február 4.

Térey János monomániásan ír arról, hogy nem jutunk egyről a kettőre. És már olyan nagyon neki se duráljuk magunkat, hogy bármilyen irányba elinduljunk, csak dagonyázunk, vagy éppen fuldoklunk a sekélyes állóvízben. A Protokoll című verses drámát, mely a hasonló című verses regényből született, a Radnóti Színházban mutatták be.

Itt évekig ment Térey Asztalizene című darabja, ami a mai felső tízezer céltalanul reménytelen, borzongatóan kiüresedett életét mutatta be, mint az országra érvényes látleletet, egy felkapottan drága étterem közegében. Akkor ridegen fehér, formatervezetten sivár volt a díszlet, mintegy a lelkek kivetüléseként. Horgas Péter mostani díszletéről ugyanez elmondható, szintén kellemetlenül, szemet bántóan, sterilen fehér, de roppant divatosan áramvonalasnak tűnik.

Olyanok léteznek benne, akiknek a külcsín fontosabb, mint a belbecs. Benedek Mari jelmezei is ilyenek, divatos anyagokból készültek, jómódot hivatottak mutatni, de nem tükröznek egyéni, markáns ízlést.

Térey ugyanúgy a cselekvésképtelen emberről ír, mint Csehov. Csak a Három nővér címszereplői legalább annyit tudnak, hogy Moszkvába vágynak, és úgy nem utaznak el oda, hogy ebben a saját cselekvésképtelenségükön kívül tulajdonképpen semmi nem gátolja őket.

Térey figurái már azt se nagyon tudják, hogy mire vágynak. Csak benne vannak egy élethelyzetben, amiben nem érzik jól magukat, de ezen olyan különösebben nem gyötrődnek, teszik, amit a társadalmi szerepük szerint tenniük kell, miközben érzik, hogy semmi nincs rendben. De tenni ez ellen az ég egy adta világon semmit nem képesek.

Tán jelképes, hogy a Radnótiban vendégeskedő Fekete Ernő az anyaszínházában, a Katonában, Csehov tragikus hősét, Ivanovot adja. Ő még azért tépelődik, viaskodik önmagával a totális meghasonlásig. Ugyanúgy feleslegesen értelmetlen az élete, mint Mátrai Ágoston protokollfőnöknek, akit Fekete Térey művében alakít. De Csehov hőse legalább még formátumos ember, ha nem is megy vele semmire. Ez a Külügyminisztériumban dolgozó, jól vasalt öltönyös, mandzsetta gombos inget és nyakkendőt, gondosan suvickolt cipőt rutinosan hordó, kényszeredetten simamodorú fickó viszont már egy elithez tartozó senki. Jó iskolákat járt, jómódú, pitiáner alak. Fekete remekül játssza korunk reprezentatív antihősét. Közszemlére teszi üres fejét. Azt a mentalitást, ami nem gondolkodik egy főnöki utasításon, hanem végrehajt, automatikusan beilleszkedik az apparátusi, hatalmi gépezetbe.

Teszi, amit mondanak neki, amit illik, amit a protokoll előír, hogy ott maradhasson a társadalmi ranglétrán, ahol van, és majdan kicsit előre is araszolgasson. Kollégájaként mellette Csányi Sándor felvillantja a még nála is undorítóbb, elszántan akarnok törtetőt. Gazsó György szétfolyó, álnokul nem is kétszínű, hanem sokszínű minisztert ad, aki ugyan utasítgat, de pontosan tudja, hogy ő is egy csavar a mind inkább akadozó, de azért még valamennyire működő gépezetben. Szervét Tibor Mátrai barátjaként, aki foglalkozására nézve kritikus, éles gúnyképét, sőt, kaján torzképét adja a cinikussá vált értelmiségnek.

Azoknak, akik látják, vagy legalábbis sejtik, hogy mi a baj, és úgy tesznek, mintha kívül tudnának maradni a mai kocsmán, miközben cselekvésképtelenné, közönyössé amortizálják magukat, persze a körülmények elviselhetetlen voltára is hivatkozva. Csomós Mari kiváló kabinetalakítást formál Mátrai merő modorossággá és pózzá vált, egykor feltehetően nagy színésznő anyjának tragikomikus szerepéből. Lukáts Andor Mátrai nagybátyjaként, már mindenre legyintő klasszika-filológusként kórházban különíti el magát az elviselhetetlen világtól.

Martin Márta telibe talált alakításában olyan minisztériumi titkárnőt játszik, aki parányi alkatrész, de érti a csíziót, és nem veszett még ki belőle teljesen az emberség. Szávai Viktória, Wéber Kata, Sárközi-Nagy Ilona olyan nők Mátrai életében, akik nem válnak nagy szerelemmé, mert számára a nő is csak kellék, a mindennapok protokolljának eszköze. Ahogy egy olyan barát is, mint az Adorjáni Bálint által megformált jól menő sebész, vagy a szomszédként kikerülhetetlen, önpusztító életet élő közgazdász, Schneider Zoltán megszemélyesítésében.

Valló Péter rendező, ahogy az elmúlt évadban Térey korábbi Jeremiás avagy Isten hidege című alkotásával tette a Nemzetiben, szépen kidolgozza az általában jelenetekre szakadó darab előadását. Érzékelteti azt a feszültséget, ami a költőien hömpölygő szöveg és a drasztikus valóság között van. De kevés az igazi drámai összeütközés a deszkákon. Inkább állóképek sorjáznak, amelyek kétségtelenül lefestik a korhangulatot, de ritkán szikrázik fel tőlük, jut magas hőfokra a produkció.