Irodalmi konzultáns: Radnai Annamária
Zene: Zságer Balázs és Kovács Andor
Jelmez: Benedek Mari
Látvány: Gauder Áron
Szcenikus: Kövesy Károly
A rendező munkatársa: Őri Rózsa

Rendező: TÖRÖK FERENC

Olvasópróba: 2009. január 12.
Bemutató: 2009. március 8.

Fotógaléria>>>

A hatvanas évek elején Magyarországon éltek olyan fiatalok, akik a diktatúrával szembeni ellenállásnak és tiltakozásnak egy sajátos formáját választották: indián törzset alapítottak, mokaszint húztak és kivonultak a hétköznapokból. Tiszta törvényekre, egyszerűségre, átlátható és értelmezhető világra vágytak. A hatalom azonban gyanúsnak találta a viselkedésüket, és az illetékes szervek nyomozást indítottak annak felderítése céljából, hogy valójában kit vagy mit rejt az indián öltözet.
De nemcsak az indiánt játszók öltöttek álruhát és választottak maguknak új nevet, hanem azok is, akik a nyomukba szegődtek.
Az indiánok és belügyi dolgozók jelmezes szerepjátékát csaknem ötven évvel később, az egykori szereplők gyermekei próbálják megérteni.
Az előadás alapjául szolgáló dráma a színház felkérésére, a színház színészeire íródott. Az ősbemutató a filmrendező, Török Ferenc első színházi rendezése, melyhez a színpadi látványt a rajzfilmes Gauder Áron tervezte.

*****************************

A történetben, mely egy aktuális, mindenkit foglalkoztató témát, az ügynök-kérdést járja körül, egy fiatal, harmincas generáció teszi fel a kérdést saját maga számára, miszerint van-e jogunk megismerni szüleink, nagyszüleink titkait, és lehet-e a jelenben objektíven értelmezni a múltban elkövetett vétkeket. A dráma múltbeli hősei a hatvanas évek elején különféle eszközökkel próbálnak szembeszállni vagy együttműködni a hatalommal, és ezt a küzdelmüket évtizedekkel később, a jelenben már gyerekeik és unokáik próbálják megérteni és feldolgozni.

**************************

APACSOK

A készülő új produkció több szempontból is izgalmas kaland, merész vállalkozás a színház részéről: egy új magyar dráma született, melyet Török Ferenc filmrendező állít színpadra, aki először rendez színházban.

Már több színházból is megkerestek és felkértek rendezésre, de eddig mindig nemet mondtál. Most miért vállaltad el mégis Bálint András felkérését?

Szabadon választhattam témát és történetet. Eddig valahányszor színházba hívtak rendezni, mindig kész darabot, létező történeteket kínáltak fel nekem. Ezeket nem vállaltam, mert úgy éreztem, egyszerre sok lett volna a klasszikus történettel azonosulni, azt megfejteni és újramesélni, s közben a színház törvényeit megismerni, a nem tetsző szabályokat felrúgni. A saját történeteimet szeretem elmesélni.

- Mi az a téma, az a történet, ami téged érdekelt?

Régóta izgat a ’60-as ’70-es évek Magyarországa. Filmen nem nagyon lenne rá pénz, hogy ezt a korszakot megjelenítsem, mert nagyon költséges lenne. Írtam ilyen típusú forgatókönyv-kezdeményeket, de mindig lebeszéltek róla, pedig én szívesen foglalkoztam volna vele. Úgy érzem, a mi szemszögünkből, a mi korosztályunk által még se filmen, se színházban nincs igazán feldolgozva ez a korszak. Nem ítélkezni szeretnék arról a korról, de mindenképpen fontosnak tartom, hogy vonatkoztatási pontként kezeljük, és a mai életünkkel kapcsolatba hozzuk. Mert muszáj tudnunk, hogy ma mihez képest van az, ami van.

- Hogyan született meg a dráma?

Bálint Andrásnak elmondtam, hogy mit szeretnék, engem mi érdekel, és ő támogatta a tervemet. Kiderült, hogy a színház dramaturgja, Kovács Krisztina, egy éve ül az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában, és belügyi dossziékat, ügynökjelentéseket olvas, mert a korszak színházi-politikai viszonyait kutatja, és sok izgalmas anyaga, témája van ebből az időszakból. Ketten elkezdtünk az ügynök-témáról beszélgetni, és az ő ötlete nyomán lassanként kialakult a történet, a cselekmény váza, megszülettek a karakterek, amiket már a színház színészeire találtunk ki. A dráma megírásába aztán bekapcsolódott Bereményi Géza is, aki nemcsak hogy nagyszerű író és jól ismeri ezt az időszakot, de Cseh Tamás révén köze van a Magyarországon indiánt játszó fiatalokhoz is, akikről ez a darab szól.

- Akkor ez egy ügynöktörténet?

Nem feltétlenül ügynöktörténet. Inkább egy olyan családnak a története, amelyikben a főszereplő nagyapjáról kiderül, hogy titkosszolgálati múltja van, és ezáltal az unokája is érintett lesz a kérdésben. Engem az a viszonyrendszer érdekel, ami a jelenhez köti ezt a kérdést, ezt a szituációt.

- Több oldalról is támadható, kényes témát választottál. Miért gondolod mégis, hogy erről fontos a színházban beszélni?

Mert minden tabu borzalmas és irritáló. Minél jobban tabusítva van valami, annál betegebb, rejtelmesebb és idegesítőbb.

- Ez a téma a te generációd számára is tabu?

A politikai diskurzus szintjén mindenképpen tabusítva van, és a hétköznapi életben is, munkahelyi és családi szinten is. Nincs értelmes diskurzus erről. Senki nem állít semmit, és senki nem cáfol semmit. Csak puffogás és mellébeszélés van.

- Akkor te tulajdonképpen állást szeretnél foglalni ebben a kérdésben?

Minden tett állásfoglalás. Az is, hogy ebbe belevágtunk. Normális társadalomban ez lenne a legtermészetesebb, itthon azonban sajnos már ez is egy komoly döntésnek számít.

- Hogy kerülnek ebbe az egész történetbe az indiánok?

Nyáron sok dokumentumot megnéztünk, és voltak nagyon izgalmas, különféle közegben játszódó ügynöktörténetek. Aztán Kovács Krisztával rátaláltunk erre a speciális közegre, ami már beszervezés és titkosszolgálati kötődés nélkül is inspiráló volt. Kiderült, hogy voltak Magyarországon olyan fiatalok, akik játékból indiánoztak. Ez persze sokkal több volt, mint játék: kivonultak a társadalomból, és a saját törvényeik szerint újrafogalmazták a viszonyukat mindenhez. Ez a gesztus már önmagában is izgalmas, és a dolgot tovább árnyalja az a tény, hogy miként az élet minden területén, az indiánok között is voltak beszervezett ügynökök. Tulajdonképpen mi az ügynöktörténethez kerestünk egy olyan közeget, ami több mint egy munkahely, egy gyár, vagy egy színház, és ez a keret, az indiánjáték, egy olyan stilizációs szint, ahová ezt a történetet el tudjuk emelni, kicsit el tudunk távolodni a realizmustól.

- Az előadásnak a rajzfilmes Gauder Áron a díszlettervezője. Ő sem dolgozott még színházban.

Ha már színházat csinálok, akkor megpróbálom a saját törvényeim, ha úgy tetszik, a saját indiántörvényeim szerint csinálni. Minthogy a film felől jövök, természetes, hogy a vetítőfelületek izgatnak a színházban is. Ráadásul ez nem egy olyan történet, ami egy térben, egy időben játszódik. Itt olyan tér- és időváltások vannak, mint egy filmben, és ezt csak háttérvetítéssel tudom megoldani. Ahogy Bereményi Géza, úgy Áron is a véletlennek köszönhetően jött a csapatba. Tudtuk róla, hogy ő is indián, és először mint szakértőt, tanácsadót kerestük meg. Aztán rájöttem, hogy amit ő tud, és amit a Nyóckerben is láthattunk tőle, az pontosan az a vizuális világ, amit én is keresgélek. Eltávolodva a realizmustól, semmiképp sem fotókat szeretnék a háttérben látni, hanem egy elképzelt világot. Ezért ő tervezi, rajzolja, animálja a háttereket.

Úgy tűnik, az Apacsok kapcsán, a próbaidőszak folyamán egyre több emberről derül ki, hogy indián…
Hát igen. Ahogy Cseh Tamás írja a Hadiösvény című könyvének elején: „Mint a többi síksági indián, mi is bölényvadászok vagyunk..." Számomra fontossá vált ez a rejtélyesen hangzó, mégis végtelenül egyszerű szöveg, a könyv első néhány sora, és ez el is hangzik majd az előadásban.

**********************

Indiánok Magyarországon

Az „indiánozás" nem magyar sajátosság. A világ számos táján vannak indiánozók, akik különféle okokból folytatják ezt a tevékenységet. Ami talán közös bennük, hogy az indián, akár a férfiasságot, a természetközeliséget, az ellenállást, a moralitást, a büszkeséget, a gyarmatosító lelkiismeretet vagy az autentikus közösségiséget jeleníti meg, mindenképpen vágyképek, fantáziák és képzetek megtestesítője.
Magyarországon az „indiánozás" az 1930-as évek elején kezdődött. Baktai Ervin és társasága Nagymarosnál építette fel az első indiántábort, majd később elsősorban a cserkészethez kapcsolódva, országszerte több törzs is alakult. Ezek a törzsek az ’50-es években megpróbáltak betagozódni az Úttörőszövetségbe, illetve a KISZ-be is, de ez korántsem volt zökkenőmentes. Ennek ellenére az ’50-es évek végén Kaposváron működött egy soson, Békéscsabán egy mohikán, Budapesten pedig egy dakota törzs.
A szocialista Magyarország indiánozói azonban egy igen speciális „játéktér" (vagy „harcmező") ideológusai, moralistái, harcosai, kivonulói, ellenállói, játszói, poétái voltak. Számukra az indián nemcsak a leigázottság, az elnyomottság, a gyarmati-lét, illetve az örök szabadságharcosság szimbóluma volt, hanem a szabad játék terepét is jelentette, a kivonulás képzetét idézte, és egy hazug társadalmi szerepeket kínáló berendezkedés alternatíváját jelenítette meg.
Cseh Tamás a ’60-as években kezdett indiánozni a Bakonyban, és törzse, melynek ő a főnöke, még ma is aktívan működik.

**************************

Az „Indiánok" fedőnevű ügy

1962 elején a Belügyminisztérium III/1-es (vizsgálati) alosztálya gyanúsnak talált egy kaposvári baráti kört. „Gyakorlati tevékenységük lényege: a különböző ifjúsági kalandregényekben leírt indián életmódnak a szabad idejükben való utánzása. Megalakulásuk óta rendszeresen és csoportosan az erdőkben járkálnak, indián öltözetet és eszközöket készítenek, használnak. A csoportba történő felvétel indián szokásoknak megfelelően tábortűz mellett, béke-pipa elszívása útján történik. A tagok indián neveket kapnak (Nagy-teknősbéka, Heverő bölény, Sas-szem stb.) és egymást testvérnek szólítják."
A Belügyminisztériumban döntés születik arról, hogy „az illetékes operatív szervek folytassanak felderítő munkát a magyarországi ’indián’ tömörülések körében". A nyomozati munka tulajdonképpeni célja kideríteni, mit vagy kit rejt valójában az indián öltözet, mire utalnak a nevek, szertartások és maga a törzs. A hatóság szemszögéből egy bizonyos: az indián nem az, aminek látszik, nem indián (hiszen ilyen népcsoport nem él Magyarországon), ebből következően létezik valami, amit álcázni kell, ez pedig nem lehet más, mint tiltott, ellenséges politikai tartalom.
E gyanús tevékenység után nyomozva letartóztatják, és hónapokon át vallatják Borvendég Deszkáss Sándor „törzsfőnököt", az Úttörőszövetség Tábortűz c. lapjának munkatársát és négy „indián" társát, mert „alaposan gyanúsíthatók a Magyar Népköztársaság államrendje ellen kezdeményezett összeesküvés bűntettének elkövetésével". Egy éves nyomozás és nyolc vaskos kötetnyi nyomozati anyag igazolja a gyanú alapját. A Borvendég és társai ügyében hozott ítéletet 1963 márciusában az általános amnesztia kapcsán megszüntetik.

(A fenti két szöveg Horváth Kata és Kovai Melinda írása alapján készült, melyek márciusban fognak megjelenni az anBlokk folyóirat Megfigyelés című tematikus számában. A lap a Kádár-korszak „indiánozói" és az állambiztonság megfigyelő apparátusának viszonyát elemzi.)

SZERVÉT TIBOR KÉT SZEREPBEN
Interjú

- Az Apacsokban egy belügyi dolgozót, egy Tartótisztet játszol. A régi szerepeid közül van-e olyan, ami hasonlít erre?

Nem tudom, hogy hasonlít-e bármi is ehhez. De szerintem nem is tartótisztet játszom. Legalábbis minden törekvésem arra irányul, hogy kiderüljön, hogy ez a férfi a lebukástól való rettegés által vezérelve csinálja végig ezt a történetet. Nyilván nem véletlenül pont az a pillanat van megragadva a Tartótiszt életéből, amikor egy őt magát súlyosan kompromittáló fényképet hajkurász, és ő ennek érdekében tönkretesz egy csapatot, több embert, több családot. Ez a férfi borzalmasan törekszik arra, hogy megnyerje ezt a harcot, és a foglalkozásából, hivatásából fakadóan a saját eszközeit használja arra, hogy mentse magát: zsarolás, beszervezés, kihallgatás és házkutatás.

- Van egy másik szereped is az Apacsokban, aminek semmi köze a Tartótiszthez. Okoz-e nehézséget a két különböző szerep megformálása?

Igen, okoz. Arra törekszünk a rendezővel, hogy az Apa figurája karakterét, habitusát, megjelenését tekintve minél távolabb legyen a Tartótiszttől. Biztos, hogy a nézők össze fogják kapcsolni a fejükben a két figurát, de én ezzel nem foglalkozom. Az a cél, hogy ez a két alak ne hasonlítson egymásra.

- Dolgoztál már együtt Török Ferenccel? Jelent-e nehézséget, hogy ő filmrendező? Miben más vele próbálni?

Eleinte nehéz volt, hogy minden próbán minden jelenetet állandóan készre akart csinálni. Az ő munkareflexei azt diktálják, hogy egy jelenet az adott pillanatban teljesen tökéletes és kész legyen. Hosszú időbe telt, mire ráérzett arra, hogy itt mindenre van idő. És ha egy mondat az első próbák egyikén még nem tökéletesen röppen el egy színész szájából, akkor még az nem feltétlenül jelenti azt, hogy a színész vagy a mondat rossz. Ugyanakkor az egész látásmódja friss, a vizuális elképzelései erősek. Az előadás látványvilága izgalmasnak tűnik.

- Az a téma, amiről a darab szól, az ügynökkérdés téged személyesen érdekelt korábban?

Soha. Az Apa szavait idézve: „Kit érdekelnek a hatvanas évek?" De őszintén remélem, hogy ebben tévedek. A Castel Felice is azt bizonyította számomra, hogy ha jó a történet, akkor igenis érdekelni fogja az embereket, hiszen Julius Caesart is játszunk, pedig az még régebben volt. Ha a történetek jók, a viszonyok izgalmasak, akkor az jó. Mindenesetre így, ilyen formában engem sosem érdekelt a múlt. Pontosabban az elmúlt 5-10 év nekem arról is szólt, hogy nem kell foglalkozni a múlttal. Nincs. Már a tegnap sincs. És a múlttal való bíbelődés olyan strapás, rengeteg időt elvesz az embertől. Persze tudom, hogy egy társadalomnak ezzel szembe kell néznie és fontos.

- Volt-e olyan saját élményed, amit kötni tudsz a darabhoz, a szerepedhez?

Ha jól tudom, nálunk a családban nem voltak olyan emberek, akik az ügynökfeladatra alkalmasak lettek volna. Velem egyébként megpróbálkozott a Belügyminisztérium, miután elvégeztem a jogi egyetemet. Volt egy idevonatkozó beszélgetésem, ami egyébként nagyon hasonló ahhoz, mint amit a darabban a Tartótiszt lefolytat, presszó és minden más kellék. De ezen kívül nem kísértett meg ez a dolog.

- Ez a darab egy családtörténet is. Arról is szól, hogy mit mondunk el a saját múltunkból a gyerekeinknek. Apaként foglalkoztat-e ez a kérdés?

Soha fel se merült, hogy bármit is eltitkoljak a fiam elől. Egész pici kora óta minden létező témát, akár őt, akár engem illetően evidensnek gondolok. Még nem volt sose olyan feleletem az elmúlt közel tizenöt év alatt, hogy „Kisfiam, te még ehhez gyerek vagy." Noha az én életemben is vannak sötét, kínos vagy nehéz mozzanatok, sőt együtt is éltünk meg már ilyeneket, de ez nem baj. Ezekről beszélni kell. Annyi normális, igaz és helyes dolog van egy gyerekkel való viszonyban, hogy időnként azt is ki kell bírnia, amikor komolyabbra vagy nehezebbre fordul a helyzet.

Fotó: Koncz Zsuzsa

A képek jogdíjasak!