Egy télvégi estén kis társaság gyűlik össze a budai White Box nevű étteremben. Csupa fiatal, sikeres vagy kevésbé sikeres ember: barátok és ellenfelek, szeretők és megcsalt feleségek, törzsvendégek és váratlan látogatók.

Díszlet: Bagossy Levente
Jelmez: Remete Kriszta
A rendező munkatársa: Balák Margit

Rendező: BAGOSSY LÁSZLÓ
 

Bemutató: 2007. október 21.
a Budapesti Őszi Fesztivállal közös produkció

Nemzeti Kulturális Alap

Köszönjük az Ermenegildo Zegna támogatását!

Videós ajánló az előadásról:

Kritikák

Egy télvégi estén kis társaság gyűlik össze a budai White Box nevű étteremben. Csupa fiatal, sikeres vagy kevésbé sikeres ember: barátok és ellenfelek, szeretők és megcsalt feleségek, törzsvendégek és váratlan látogatók. Egy feltörekvő ügyvédnő, egy megfáradt baleseti sebész, egy másodrangú operaénekesnő, egy meg nem értett díszlettervező, egy sikeres vállalkozó, egy családanya és egy magányos színikritikus. Míg lent a városban zajlik az élet, autókat borogatnak és kukákat gyújtanak fel, addig a budai étteremben látszólag béke és egyetértés honol. Nem történik semmi említésre méltó: legfeljebb valaki megcsal valakit, valaki hazudik a barátjának, valakiről kiderül, hogy gyereket vár és valaki örökre szakít valakivel. A szarvasgomba, a kaviáros fügesaláta, a marinált lazac és a bélszín-carpaccio mellé legfeljebb csak egy kis borfolt kerül a damasztabroszra. Térey János, költő a Nibelung-lakópark és a Kazamaták után ismét drámát ír, de ezúttal vértelen, békés színművet, frivol és szatirikus korrajzot, keserű hangulatjelentést a kétezres évek közepének Budapestjéről.

Részlet a műből:

A bárpult mellett a fiúk, a fiúcskák Tudják, persze: Budán lakni világnézet, Buda közelebb van az éghez, mint szomszédai. Mennyei perspektíva: a bércről Mindig lefelé pillantunk, S ők, odaátról: fölfelé néznek, miránk. Persze, szeretjük a síkot, A sík nélkül semmi vagyunk. Alászállunk portyázni, akár Üzletelünk is az ottaniakkal. Szeretjük a síkot, legalábbis Módjával, távlatból: hűs panoráma! Kipihenten fülelünk: Ide nem hallatszik föl a lárma.

„Mindenki megvolt – mindenkinek" "Az utóbbi években a hiátusokat kerestem. A magyar lírának volt egy nagyságos-szépséges tetszhalottja, a verses regény. Arra gondoltam, életre galvanizálom, újra megteremtem a saját romjain, ha kínálkozik számomra lehetőség. Azóta legalább féltucatnyian követték a… mit is? Ha nem a mű példáját, akkor legalábbis egy hiányérzet ösztökélését. Azt mondják, elképzelhetetlen egy eszázadi drámai költemény? Pláne színpadon? Azt mondom: van időm, utánajárok. Olyan érzés ez, mint újra lefektetni egy rég fölszámolt villamosvonal vágányait, és elindítani egy áramvonalas szerelvényt a klasszikus útvonalon. A hagyományos polgári közeg eltűnte után, nem írható többé vérbeli polgári színjáték magyarul? Én most mégis egy jelen időben és Magyarországon játszódó, úgynevezett „polgári" drámára gondoltam. Nem társadalmi tablót kívánok festeni, ezúttal egyedül a középosztálybeli értelmiség érdekel, azok a harminc-negyvenévesek, akik többszázezer forintot keresnek, pont a megfelelő mértékben sznobok; mindenesetre nívós hangversenytermeket, éttermeket, szórakozóhelyeket és úti célokat favorizálnak, világjárók és kultúrafogyasztók: jobbára ügyvédek, orvosok, mérnökök és közgazdászok, avagy életképes entellektüelek, aktív művészek ők. Osztály helyett, persze, szerencsésebb réteget mondanunk. Ez a réteg újra létezik Magyarországon, és vizsgálódásra is érdemes. Akárhol bukkanjon is föl a „bourgeois bohemian", sehol Európában, sehol a világon nem azonos a nyakkendős elittel. Az eltávolodás nem csupán a különleges fogyasztási szokásokban, de egyfajta ellentmondásos, a polgári és a művészi lét határmezsgyéjén egyensúlyozó értékrendben is megnyilvánul. Vértelen színművet szándékoztam írni: legföljebb valaki megcsal benne valakit, legföljebb kiderül valakiről, hogy hazugságban él, legföljebb borfolt kerül a damasztabroszra; ebben a darabban csak a steak lehet véres. A fogyasztás egyik ötcsillagos templomába kínálok bepillantást, egy budai étterem-kávéházba egy télvégi estén. Kálmán, a baleseti sebész augusztus 20-án, a vihar éjszakáján éjszakai ügyeletes volt a Szent János kórházban. A sérültről, akit ellátott, hamarosan kiderült, hogy ismert operaénekesnő. Kálmán viszonyba bonyolódott a nővel, ám az örvényszerű, néhány hetes kapcsolatban nemcsak a házassága, de többé-kevésbé az egzisztenciája is tönkrement. Szakított a szopránnal, és egy darabig az volt a célja, hogy visszaszerezze Almát, a feleségét, hiábavalóan. A Királyhágó téri étteremben, egy átlagosnak ígérkező szombat estén, mind a két nővel találkoznia kell. A társaság, amelyik aznap összejön, alkalmi ugyan, többé-kevésbé mégis összeszokott: együtt van Győző, a tulajdonos, aki Almába szerelmes; Krisztián, a díszlettervező, aki Kálmánba szerelmes; az operakritikus, akibe senki az égvilágon; és így tovább. Mindenkinek akad valamennyi törlesztenivalója a másik felé. Voltaképpen kilenc Nárcisz kifinomult és vértelenül is irgalmatlan csatája ez: van, aki a fogyasztás Nárcisza, van, aki az ezotériáé, van, aki a magasnak mondott művészeté – fölszálló vagy hanyatló ágban –, van, aki workaholic-Nárcisz, van, aki családi Nárcisz; és így tovább. A végkifejlet egyikőjük apoteózisát sem hozhatja el. A dráma háttereként a 21. század első évtizedének kissé kaotikus közepét képzelem el, amelynek utcai eseményeiből jóformán semmit (hiszen mégiscsak szélvédett helyen, Budán, a Németvölgyben vagyunk), szorongó-kiábrándult atmoszférájából egy villanásnyinál azért jóval többet kíván megjeleníteni a darab. Kiszűrtem az ábrázolásból mindazt, ami csupán aktuális; nem tart számot az érdeklődésemre, ami pusztán politika; ám igyekszem átmenteni valamit a híres Márai-féle kijelentés, a „Budán lakni világnézet" mai értelméből, azaz részleges kiüresedéséből, és friss tartalmakkal való feltöltődéséből; vagyis a morális válság Magyarországának közérzetéből, korhangulatából." Térey János

Interjú Csányi Sándorral:

- Új magyar dráma ősbemutatójára készültök. A legtöbben az előadás alapján fogják megítélni a drámát. Felteszem, ez bizonyos felelősséget jelent rendező és színész számára. Részt vettél már ősbemutató előadásban?

Többen is. Hamvai Kornél Hóhérok hava című darabjában, Tasnádi István Kokainfutárjában, és ide sorolhatom még talán Darvasi Lászlónak a Radnóti Színházban bemutatott Störr kapitányát, bár az inkább feldolgozásnak számít. Számomra nem jelent különösebb felelősséget, hogy ősbemutatóról van szó. Ha maga a darab jó, akkor a továbbiakban meg fog állni a lábán, akkor is, ha esetleg nem sikerül elég jól az előadás. Molnár Lilioma is megbukott az ősbemutatón, nem is kicsit, aztán mégis kiderült a darabról, hogy zseniális mű. A mi esetünkben az a különbség, hogy egy aktualizáló darabról van szó, és könnyen lehet, hogy tíz év múlva már nem lesz érdekes, ami most nagyon is az. Ma például már nem lenne érdekes a taxisblokádról csinálni színdarabot… aztán elképzelhető, hogy ötven év múlva megint érdekes lesz.

- A darab 2007-ben, Budán játszódik. Érintőlegesen megjelennek benne a tavaly nyári, őszi események is.

Térey képeket villant be ezekből. Nyilván mindenkinek a fejében él egy kép erről, akár a tévében, akár élőben látta. Ezek a képek a néző fejében költői szövegbe ágyazott pici momentumok, hívószavak hatására jelennek meg. Olyan játék ez, mintha a tévét néznék, de nálunk lenne a távirányító.

- Mi izgalmas és mi problematikus a darabban?

Nagyon izgalmas a nyelve. Örülök, hogy van egy kortárs magyar író, aki nem a beszélt nyelvet használja, nem szlengben beszéltet laza csávókat, hanem emeltebben, versben, jambusban szólaltatja meg a szereplőit. Ezáltal visszakerül a költészet a színpadra. Ez színészileg is nagy kihívás, mert a mi generációnk nem nagyon tanult meg verset mondani, és most rá kell éreznünk ebben a szövegben, hogy hogyan lehet a szereplők gondolatait úgy megfogalmazni, hogy nem hétköznapi, hanem költői nyelven szólalunk meg, tele szimbolikával. Nagyon kell ügyelnünk arra is, hogy a szöveg ritmusát és dallamát tartani kell. Ha egy szót véletlenül felcserélünk, kihagyunk, akkor már megtörik a szöveg zenéje…

- Egy budai étteremtulajdonost játszol. Milyen ez a figura?

Több „szegénylegény-szereppel" ellentétben itt egy magas egzisztenciájú, nagyon fölényes emberről van szó. Nagyon választékos, nagyon cinikus, és rettenetesen szívtelen. Azt hiszi, bármit és bárkit megkaphat, bárkivel bármit megtehet, következmények. Kihívás, hogyan lehet ezt az embert nagyon élesen, ugyanakkor elegánsan megjeleníteni.

Fotó: Koncz Zsuzsa

A képek jogdíjasak!